A lány és a fiú néhány éve már együtt éltek. Hogy jól-e vagy rosszul, nem tudom megmondani, olyan közelről nem ismerem egyiket sem. De együtt éltek, ennyi bizonyos. Egy alkalommal – illetőleg, ha belegondolok, azt kell mondanom: több alkalommal, de ezen alkalmak közül csupán egy a fontos abból a szempontból, ami történni fog –, egy alkalommal a lány napokra elutazott, talán egy hétre is, talán még annál is valamivel több időre. Ezt a fiú galád, gyalázatos, alávaló, vérlázító árulásnak érezte. Nem volt meggyőződve igazáról, ezért még jobban kínlódott; ingerült lett, ideges, ingerlékeny. Minderre egyébként is hajlamos volt, ilyen – számára és szerinte – extrém és veszélyes időkben pedig még a szokottnál is inkább. De nem is igazán erről van szó. Másról. Elég az hozzá, hogy egyik este átjött valamelyik szomszédjuk a fiúhoz, valamiről beszélt, amit a lány kölcsön szokott neki adni, s azt is közölte, hogy ennek a valaminek a komód melyik fiókjában van a helye. A fiú odament, kihúzta a fiókot, meglelte, amit keresett, de miközben előhúzta, előcibálta, azalatt húsz másik fiókban lapuló tárgyat rántott magára. Káromkodott egyet, sebtében odaadta a szomszédnak, amit kért, s nem tartóztatta tovább. Visszament a komódhoz és elkezdte visszapakolni a kiborult dolgokat. Ráakadt közöttük néhány levélre, amiknek nem ott lett volna a helyük, mint azt nyomban megállapította magában, hiszen a lány egy erre a célra rendszeresített egykori cipős dobozban tartja a megőrzésre szánt leveleket. Akkor?, érdeklődött magától a fiú, egyben fenyegetően kíváncsivá vált és sokat sejtetően összeszorult a gyomra, mik ezek itt? – Néhány levél volt csupán, talán ha öt vagy hat, s amikor beléjük olvasott, azonnal látta, hogy mindegyiket a lány kapta, a lánynak szólt mindahány, s mindegyiket ugyanaz a kissé lányos írású fiú írta, aki azonban, mint rögtön kitűnt, nem lehet azonos vele, aki a lánnyal él immáron évek óta, s most otromba módon a legszemélyesebb holmija közt turkál. A levelek nem nevezhetőek új keletűnek – ezt is gyorsan megállapíthatta. Még azt megelőzően íródtak, hogy a fiú megismerkedett a lánnyal. Kivetnivalót tehát igazán nem találhatott bennük, el is szégyellte magát, és késedelem nélkül eltüntette felfedezésének nyomait, az utolsó árulkodó jelig, nagy körültekintéssel, gondosan. A nyugtalansága azonban ezalatt nemhogy csillapodott volna, de az egekig fokozódott. Galád, aljas, gyalázatos árulásra bukkant, szögezte le magában, mikor végzett a pakolással. Miért is? Talán ő soha nem ismert senkit a lány előtt? Nem járt senkivel? Be kellett ismernie, hogy ezt nem mondhatja el magáról. Hát akkor hol a probléma, vetette fel a kérdést magában, s hirtelenjében nem is tudta megválaszolni, míg eszébe nem ötlött, hogy hát persze! Ő bezzeg minden levelet, minden emléket, de még azt a pár régi fényképet is megsemmisítette, ami más nőkkel volt kapcsolatos, mert úgy érezte, ennyivel minimum tartozik a lánynak, ellenben nem érezte azt, hogy előző barátnőinek lenne adósa, nem hitte, hogy őrködnie kellene emlékeik, hátrahagyott törmelékeik fölött, azazhogy voltaképpen fölöttük. – A lány ezzel szemben, mint most bebizonyosodott, képtelen volt megválni a régi kedves levelektől, vagyis nem tudta feláldozni jelenlegi kedveséért a korábbitól maradt tárgyi emlékeket, végső soron tehát magáról a régiről nem tudott lemondani az új kedvéért. Baj ez? Nem baj. Ha logikusan gondolkozunk, nem baj. De ez szerelem, a fene egye meg, kiáltott fel a fiú, ez szerelem, s nem valami olyasmi, ahol holmi logikai törvények uralkodnak, uralkodhatnak! Ekkor már bizonyosan tudta, lelke legmélyén gyökerező bizonysággá nőtt benne az a szilárd meggyőződés, hogy a lány nem szereti őt annyira, mint ő a lányt. Soha nem adna fel érte mindent. Sőt. Semmit sem adna fel érte. Most is, tessék: magára hagyja kegyetlen napokra, de, ha belegondolunk s szem előtt tartjuk a felszínre került leveleket, látható, hogy amikor vele van, akkor is csak pótléknak használja őt. Ha ló nincs, ugyebár… A fiú kinézett az ablakon, sírni kezdett. Vér folyt a szemeiből. A vér végigszántotta az arcát, mély karmolásokhoz hasonlatos nyomokat hagyott maga után a bőrén, az álla hegyéről a mellére csöppent, s ott egyik pillanatról a másikra sisteregve elpárolgott. A fiú nem érzett fizikai fájdalmat, csak a gyomra húzódott hihetetlenül apró méretűvé össze. Felállt, kinyitotta az ablakot, s csak ekkor vette észre, hogy nem lát: kisírta a szemeit, s a szemek helyén csak sötét lyukak tátonganak az arcában. A fiú megvonta a vállát, fellépett az ablakpárkányra, elrugaszkodott, és fejest ugrott az alatta ásítozó, hétemeletnyi betonmélységbe.